Gondolatok
Nem vallom az egzisztencializmust. A fennálló (regnáló) kapitalizmust nem tekintem "örök", változtathatatlan világállapotnak, hogy az embert általában szorongó, kiszolgáltatott egyednek, individuumnak tekintsem. A sartre-i "lét és semmi" nekem nem tetszik. E szerint az ember a világűrbe dobottan nem változtathat körülményein. (Ld. S.de Beauvoir: A körülmények hatalma), azt passzívan el kell fogadnia. A társadalmi törvényeket az ember(ek) hoztá(k), következésképp ő(k) tudjá(k) azokat megváltoztatni is.(Míg a természeti törvényeket - ilyen vagy olyan módon - csak befolyásolhatják.)
A kapitalizmus a személyiséget puszta egyeddé, idividuummá degradálja; megfosztva őt minden társadalmi értékétől, s kedvenc állataivá nivellálja.
A nouveau roman íróinál, de már Natalie Saraute-nál, sőt, Wirginia Wolfnál is a leírás (a "dolgok" eluralja a dialógust, tárgyiasítja az élményt, a cselekmény, a történet (anekdota) rovására.
A regényből (tán a képzőművészettől elírigyelve) kimúlik az ember, s a tárgyak (kozmikus tárgyak) leírása (esetleg az ember,a hős lelkiállapota, állaőotrajza, pontpillanata) veszi át a főszerepet.(Hiszen a "hős" nem több, mint egy légy vagy egy hópehely").Vö.Chirico
ember nélküli városképei,Léger gépemberei, Jiri Volker bakancsai,stb.
De én nem vagyok ennyire reményvesztett.
Én hiszek egy jobb jövőben, ahol az ember visszatér önmagához az állati, biológiai lény ősállapotából (melyben megöli, megfőzi, feldarabolja anyját, testvérét, szeretőjét, stb.), s a tárgyak (luxustárgyak) uralmától (objetizmus) undorodva önmaga lényegét, tudatos életállapotát éli.